Már vagy ezer éve mindig, amikor éjfélt üt az óra, varázslatos dolog történik Fairy Oak házaiban: parányi, fényes tündérkék gyermekekről mesélnek a jóságos tekintetű boszorkáknak, akik izgatottan csüngnek minden szavukon. Különös, ugye? Köztudott, hogy a tündérek és a boszorkányok nem szivlelik egymást, s hogy a boszorkányok ki nem állhatják a gyerekeket. 

1.

Az ikrek titka

Első rész

Megérkezés Fairy Oakba

A lányok éppen akkor születtek, amikor Fairy Oakba érkeztem. Hoszzu utat tettem meg, és számos varázslatos birodalmat szeltem át, hogy eljussak Bűvös Tölgy falujába. A szárnyaim elfáradtak, de az izgalomtól tovább remegtek. Érthető, hiszen ez volt az első állásom!

- Jó napot kívánok! A nevem: Haboldogleszekfelismeredmertelmon- domrögtönneked. Én vagyok a dajkatündér akit a Nagy Tanácstól kértek! - mutatkoztam be az ajtóban megjelenő idős hölgynek.

A haja fehér volt mint a kertben nyiló rózsák. Keze keskeny és hosszú, megjelenésekirálynői. Tágra nyilt szemmel meredt rám. Egy pillanatra azt hittem, kőből van, mert válasz helyett csak állt némán és mozdulatlanul, mint egy szobor.

Aztán hirtelen összerezzent, hunyoritott, hogy jobban értse, majd így szólt:

- Hogyan...???

Nem volt időm ujra bemutatkozni, mert máris egy haaaaaaatalmasat sóhajtott, rám mosolygott, és így üdvözölt:

- Örülök, hogy megismerhettelek, Óldószerek, azaz...Mertelbotlom... egyszóval, Isten hozott! Mutasd csak magad! Szebb vagy, mint gondoltam! Gyere, foglalj helyet ezen a cseresznyés lepényen! Nemrég vettem ki a sütőből, még langyos. Ezen kifujhatod magad.

A szép hölgy egy hatalmas, nyikorgó hintaszéken foglalt helyet, nagy gonddal megigazgatta gyönyörű szályazöld ruháját, majd ünnepélyes hangon így folytatta:

- Ahogy a Nagy Tanácsnak is mondtam, kedves tündérke, a béred havi tíz rózsaszirom, valamint két narancskenyér ünnepnapokon, És...ha nincs ellenedre, szivesen hívnálak Felinek.

Ó, havi tíz rózsaszirom az csudajóleszköszönöm! A narancskenyérről nem i beszélve: egyszerűen imádom! De hogy Feli...elszorulószivem! Mit tett az én csodaszép nevemmel?

Igyekeztem a tőlem telhető legkomolyabb és legünnepélyesebb hangobn válaszolni:

- Megtisztelő, hohy Önnek golgozhatom, Lalla Tomelilla főboszorka - mondtam egy szuszra. És igaz is volt. 

Lalla Tomelilla minden idők leghíresebb boszorkálya volt. Számomra pedig maga a megtestesült legenda! HÁROMSZOR kapta meg a Jóság Aranypelyhét, a varázslás terén pedig már minden fontos kitüntetést elnyert. Ezer meg ezer történet keringett róla. Azt is beszélik, hogy egyszer egy szárnyas sárkányt is meglovagolt, hogy tekintetével képes lecsendesíteni az óceán hullámait, és a tűzifa is kivirágzik, ha ő úgy akarja...Hogy mi igaz ebből? Soha nem tudtam meg. Valami a szeme csillogásában az sugta, hogy valóban megtudna lovagolni egy sárkányt, de mennyire! Ki tudja, mennyi igazság volt azokban a történetekben? Tomelilla soha nem dicsekedett. Szerény volt és nagyon bölcs, talán a legbölcsebb a Fény Boszorkányai közül.

Valóban nagy megtiszteltetés volt, hogy neki dolgozhattam. És ahogy hamarosan kiderült, szerencse is.

---

A Bűvös Tölgy

Fairy Oak bűbájos falucska volt. A kőházak előtt veranda és virágoskert húzódott. Az udvarokat szederrel és vadrózsával befuttatott falak óvták. Lakói szinte mind nagyon kedvesek voltak, és a faluban rengeteg gyerek élt.

De igazán egy dolog tette a falut kivételessé:egy ősi varázslat miatt, vagy talán az Északi Csillagok akaratából, Fairy Oak volt az egyedüli hely az összes valóságos és elvarázsolt világ közül, ahol emberek és mesebeli lények tökéletes egyetértésben éltek már ősidők óta. Boszorkányok, tündérek és varázslókegyszerű lakosként éldegéltek Fairy Oak házaiban, és a falusiak nem is tartották őket másnak.

A varázstudók - ahogy ők nevezték magukat - már jóval a Nembűvölök - megérkezése előtt a vidék vitathatatlan urai voltak. Az emberek megjelenésekor pedig nem harcoltak ellenük, hanem segítettek nekik letelepedni. A Varázstudok vezetője egy nyugalmas völgyet jelölt ki a Nembűvölők vezérének, amely egy széles és mély tengeröbölhöz vezetett. Ez volt Zöldpályavölgy. Az Adum hegye és a magas erdők megvédték a fagyos keleti szelektől, dús földjét pedig két kristálytiszta vizű folyó táplálta.

Álomszép hely volt. Olyannyira, hogy valaki már korábban lakhelyéül választotta: egy tölgyfa! Ott állt egymagában egy tisztás közepén. A legnagyobb fa volt, amit ember valaha látott. De nem termete volt a legmeglepőbb tulajdonsága: a Tölgy beszélt! Sőt, hogy pontosabbak legyünk, sosem maradt csendben. Bármit vett a fejébe ( ha beszélhetünk egyáltalán fejről), azt hangosan ki is mondta; pont úgy, ahogy a magányos emberek szokták.

Tölgy nagyon boldog volt, hogy végre társasága akadt. Így a Varázstudók és a Nembűvölők köréje építették a vidék első faluját, amelyet iránta való tiszteletből Fairy Oaknak neveztek el. Ez épp Bűvös Tölgyet jelent.

Teltek-múltak az évek. A szövetségből barátság lett, és a két nép hamar eggyé olvadt. Ismereteiket megosztották egymással, és ez rendkívüli eredményeket hozott. A nembűvölők megtanították a Varázstudókat a halászat, a földművelés és az állattenyésztés mesterségére, és megosztották velük matematika-, földrajz- és történelemtudásukat is. A Varázstudók pedig káprázatos előadásokat rendeztek, melyek során bemutatták elképesztő varázstudományuk minden csínját-bínját. Ezek közül néhány igen hasznosnak bizonyult a közösség számára. Két dologban azonban soha nem jutottak egyetértésre: a természetismeret kérdéseiben és az orvoslásban. Ezen a téren mindegyikük a maga elképzeléseit követte.

Évekig ez volt minden idők egyik leggazdagabb és legboldogabb világa. Egészen addig, amíg egy szörnyű nyári napon kezdetüket nem vettég a támadások. Nem más népek támadásáról volt szó, hiszen mások nem éltek arrafelé. Maga a Gonosz vette célba Fairí Oak világát. Arcnélküli, lélektelen ellenség, mely csupán azért rombol, mert örömét leli a pusztításban. 

Szívesen mesélnék többet róla, de csupán annyit tudok, hogy a Völgy Népének valaha többször is meg kellett küzdenie vele, és mindíg sikerült visszaverniük. Akkoriban azonban még nagyon fiatal tübdérke voltam, a saját birodalmamban éltem, a nagyok pedig nem szívesen beszéltek elöttünk ilyesmiről. Ezért nem tudom, hogyan is történtek a dolgok. Annyi biztos, hogy amikor Fairy Oakba értem, már évek óta béke és nyugalom honolt a faluban, harcoknak pedig nyoma sem volt.

Az idők során az Emberek és a Varázstudók különös szokásai úgy összekeveredtek, hogy szinte már meg sem lehet különböztetni őket egymástól. Mondok nektek egy példát: Ginestrella Gill! Egy szép nyári délutánon egyszerűen eltűnt a kerti karosszékéből. Csak egy csokoládélabdát hagyott maga után és egy cédulát amin ez állt: ,,GÓÓÓÓÓL!'' Hogy mi történt Ginestrella Gillel? Vajon ember, azaz Nembűvölő volt, aki elszökött, mert elege lett, és a férjének hátrahagyta azt a két dolgot, ami miatt elhanyagolta őt: a csokoládét és a futball-labdát? Vagy esetleg boszorkány volt, aki születésnapi ajándékként azzá változott, amit az ura a legjobban szeretett?Sosem derült ki. Amíg a nagyok erről vitatkoztak, a gyerekek megették a labdát, Ginestrella Gill pedig doha nem került elő, hogy magyarázatot adjon.

Hogy Lalla Tomelilla boszorkány, azt mindenki tudta. Tisztelte is mindenki. Talán Fairy Oak legmegbecsültebb polgára volt, és a tiszteletből, amellyel őt illették, nekem is jutott. Szinte mindenki kényeztetett és figyelmes volt velem. És ez nem minden. Sok barátnőm is lett, Mivel Fairy Oakban minden Varázstudó, akinek unokaöccse vagy unokahúga volt, hozzám hasonló dajkatündért fogadott. 

Mindannyian apró, jövendőbeli varázslófiúcskákra és boszorkánylánykákra vigyáztunk. Az én lánykáimat Vaniliának és Pervinkának hívták. Lalla Tomelilla unokhúgai voltak, testvérhúga, Dahlia Perwinkle kislányai.

---

A Perwinkle család

Dahlia asszony mindig nagyon kedvesen bánt velem. A férje, Cicero úr egy kicsit morgós, de nagyon udvarias Nembűvölö volt.

- Feli, a csápjaid zavarják a rádióadást - mondta mindig - Csinálj velük valamit, légy szives!

De mit tehettem volna? A tündérek hosszú csápja éppen arra szolgál, hogy vegye a különböző jeleket! Persze nem rádióét, az újfajta találmány, hanem a segélykérést, a vészjelzéseket, az öröm jeleit... Mégsem vághattam le őket! 

A kislányok olyan szépek voltak, mint a virágok, amelyekről a nevüket kapták, és szinte mindig jól viselkedtek. A világ legszerencsésebb tündére voltam.

Egyetlen dolog zavart olykor Fairy Oakban: a koromszag. Pfuj! Tudtam, hogy a nagyvárosok borúszürkebűzbüdösek, de én, aki az Ezüstharmat Országából származom, néha a falu legenyhébb szürke szagát is kellemetlennek találtam. Ezért Lalla Tomelilla nekem ajándékozott egy majdnem üres, de még nagyon illatos szederlekváros üveget. Ez lett az én kis otthonom. 

Dahlia néni kenyérágyat készített nekem, amit mindennap frissen sültre cserélt ki. Cicero úrtól kaptam egy üres gyufásdobozt, ez lett a szekrényem, Tomelilla pedig cérnaorsóból a legszebb íróasztalt készítette el, amit tündér valaha is kapott. Icipici ház volt, de nekem tökéletesen megfelelt. Most már biztosan kitaláltátok: mi, dajkatündérek olyan nagyok, pontosabban olyan aprók vagyunk, mint egy kisgyermek tenyere.

A családom háza is igazán otthonos volt, már az első napon nagyon megszerettem! A famenyezet, a padló és a bútorok meleg, barátságos hangulatot árasztottak. Különösen este, amikor égtek a lámpák, és a nappaliban begyújtottak a nagy kandallóba. Nappal pedig a fehér és rózsaszínű kőből készült falak fogadták a nagy ablakokon keresztül beáradó napsugarakat: a ház ilyenkor aranyfényben úszott.

Kilenc szoba volt, de mintha száz lett volna! Ajtók, lépcsők és folyosók bonyolult rendszere kötötte össze őket, és mind más-más szinten helyezkedett el. Kivülről nézve háromszintes háznak tűnt, de belül csupa nyikorgó lépcsőfokok, csupa le és fel. Igazi labirintus! 

A házat finom aroma lengte be, de elég volt egy figyelmesebb szippantás a levegőből, hogy kiderüljön, minden hely sajátos aromát áraszt: a konyha például alma- és juharillatú volt. A lányok szobájában a kihegyezett ceruzák és epres kakaóvaj illatát lehetett érezni. Cicero úr dolgozószobájának jó könyvszaga volt, a nappalinal konyakaromája, Tomelilla szobájában pedig frissen mosott ruha illata érződőtt. Könnyű volt tájékozodni. Csupán az orromra kellett bízni magam, nem pedig a szememre!

Sok-sok évet töltöttem abban a házban, és emlékszem minden pillanatra, mert életem legszebb és legkalandosabb évei voltak ezek.

---

A mese órája

Minden éjjel, mikor a Tölgy terének órája éjfélt ütött, Fairy Oak boszorkái és varázslói magukhoz hívták a dajkatündéreket, hogy megérdeklődjék, mi mindent csináltak napközben kis rokonaik. 

Mi ezt egyszerűen csak ,,A Mese Órájának" hívtuk...

- Feli, gyere ki a lekvárból, légy szíves! Itt az idő!

Tomelilla a télikertben várt rám: kezében a kerti szerszámok, szemei kérdőjellé váltak ( a boszorkányok erre is képesek!). 

Miközben én beszéltem, ő gondosan nyesegette, öntözte, vagy cserépbe ültette a növényeket, leszedegette az elhervadt virágokat, fényesítette a leveleket... Azt mondta, így jobban tud figyelni, én pedig szerettem nézni őt. 

Az első néhány év gyorsan és derűsen telt el. A kilencedik év környékén azonban valami megváltozott.

Tomelilla egyre kíváncsibb lett minden apróságra, amely unokahúgai varázserejére utalhat. A boszorkák ereje álltalában az első őrlőfogak kibújásakor mutatkozik meg, de sosem azután, hogy mind a nyolc előbújt volna. Ezért amikor Pervinka hetedik őrlőfogának kis fhér pontjai is megjelentek, Vanília pedig a hatodiknál tartott, Tomelilla mindíg ugyanazt a kérdést tette fel A Mese Óráján:

- Nos, Feli? Varázsoltak ma?

Aggódott szegény nagynéni, és nem is ok nélkül. A boszorkányok és varázslók Varázskódexében az Abc cikkely; D szakasz; 23,5+6-1-es pont alatt szó szerint ez áll: 

Kimondatik, hogy a varázslók és boszorkányok kizárólag nagybácsik, illetve nagynénik örökíthetik át unokaöccseikre, illyetve unokahúgaikra. A szabályt megszegők büntetése élethosszig tartó száműzés a Zengerdőbe, a földbe mélyen nyúló gyökerű fa vagy bokor alakjában.

De vannak kivételek is, és az egyik különösen aggasztotta Lalla Tomelillát ( Varázskódex, Abc cikkely; D szakasz; 23,5+6-1 pont - b széljegyzet):

...ikrek nem örökölhetik a varázserőt.

Ugye kitaláltátok? Vanília és Pervinka ikrek voltak! Mármint egy napon születtek, de pontosan 12 óra eltéréssel! 

Nagyon különös eset...

---

Majdnem ikrek

A Falu orvosa előre látta, hogy a lányok október 30-án születnek majd meg. Így pontosan azon a napon meg is jelent nálunk kis orvosi táskájával.

- Nos, öregem, felkészültél? - kérdezte Cicero úrtól, amikor megérkezett, és jól vállon veregette. 

- Ööö, nem... nem én fogok... hanem Dahlia...

- Igen, Cicero, tudom, hogy Dahlia fog szülni. Csak arra voltam kiváncsi, hogy felkészültél-e az apaságra. Izgulsz, ugye? Meg tudom érteni. Nos, hol a kismama?

Cicero bekísérte Penstemon Chestnut doktor urat Dahlia szobájába, ahol Tomelilla már várt rá, majd becsukta mögötte az ajtót. Mi ketten odakint várakoztunk, és úgy éreztük, mintha megállt volna az idő.

Fel-alá járkáltunk a folyosón. Ezerlegtöbbedszer megfordultunk már, mire Tomelilla végre kidugta a fejét a szobából:

- Mindjárt megleszünk!

Cicero úr megtorpant, rágyújtott a pipájára (már rég égett!), majd zsebretett kézzel dobolni kezdett a lábával és mereven bámult maga elé. A kandalló órája elütötte az éjfélt, és... október 31-én, pontban éjfél után egy másodperccel...

- Kislány! - kiáltotta az orvos - És makkegészséges!

- Phűűű! - sóhajtotta megkönnyebültten Cicero úr, majd fáradtan rogyott egy karosszékbe.

- Megyek és megnézem - mondtam aztán.

Az izgalomtól alig szálltam a szárnyaimon. Dahlia mosolyogva tartotta karjában a kislányt.

- Gratulálok, Cicero úr! Gyönyörű kislány! - kiálltottam - Fahéjszínű a haja. a bőre olyan fehér, akár a tej, és bársonypuha. A szemét nem látom, mert nem hajlandó kinyitni. De hallja? Visít, mint egy vércse.

Amikor Tomelilla felemelte a kislányt, hogy megmosdassa, bájos kis dolgot vettem észre rajta. Nyomban odarepültem Cicero úrhoz, hogy személyesen újságolhassam el neki.

- Egy kis pervinkavirág-színű anyajegy van a pociján, és...

- ...és Dahlia azt üzeni, hogy szeretné Pervinkának hívni a kislányt, ha te is egyetértesz! - mondta Tomelilla. Az ajtóban állt, karjában a picivel. Cicero úr szóhoz sem jutott.

- Amíg gondolkozol a dolgon, vigyázz rá egy kicsit! - folytatta Tomelilla, és sietve Cicero úr karjaiba fektette a kis Pervinkát. - Az anyukája még egy babát vár... - magyarázta, majd ismét eltűnt a szülőszobában.

Visszatértünk az őrhelyünkre. Cicero úr (csak úgy, mint én) fel-alá járkált a folyosón. kezében a kis Pervinkával, aki édesapja karjai között végre álomba szenderült.

Kishúga azonban csak nem akart előbújni.

Már kezdtünk aggódni, de az orvos - egy tapasztalt és türelmes öreg varázsló - megnyugtatott minket, hogy a kicsi csak arra vár, hogy megláthassa a napvilágot. És ezt szó szerint értette. A második baba csak akkor volt hajlandó megszületni, mikor a Nap már magasan járt az égen!

És ez így is történt. Ugyanazon a napon, pontban délben, világra jött Vanília. Kimerülten, de nagyon boldogan koccintottunk az örömteli eseményre a finom töklikőrrel, amit Tomelilla erre az alkalomra készített.

Aztán, immár megnyugodva, megcsodáltam a második újszülöttet is. 

A pici sok mindenben hasonlított Pervinkára. Ugyanolyan pisze orra és szép formájú kis pofija volt, és pontosan három kiló tíz dekát nyomott, mint a nővére. Vaníliának azonban kenyérhéjszínű volt a haja, és tágra nyílt szemekkel tekintett a világra. Az ő pociján nem volt anyajegy, ezt alaposan megfigyeltem. Sírás és visítás helyett pedig mindenkire mosolygott a kis késve érkezett.

Azért a Vanília nevet kapta, mert... Ez egy mókás történet, egyszer majd elmesélem, de nem most. Elég ha annyit tudtok, hogy amikor Pervinka meglátta a kishúgát, elvörösödött, és így kiáltott:

- BABÚ!

Persze nem bóknak szánta, de ettől kezdve Vaníliát Babúnak becéztük.

Véssétek jól az eszetekbe! A Varázstudók törvénye tiltja, hogy ikertestvérekből boszorkák váljanak!

Ennek ellenére Tomelilla táplált némi reményt. Talán tizenkét órányi eltérés elég ahhoz, hogy ki-kivételnek számítsanak, vagyis a szabály alóli kivétel kivételének: ,,Ha két ikertestvér nem tökéletes iker, akkor örökölheti a boszorkányerőt."

Talán. Hiszen a ki-kivételekben sosem szabad túlságosan bízni.

---

A repülés, az Varázslat!

Már nem emlékszem pontosan, mi mindent eszeltem ki akkoriban, hogy megnyugtassam Lalla Tomelillát. Telt-múlt az idő, a lányok csak nőttek, növekedtek és napról napra szebbek lettek. Varázserőnek azonban jelét sem adták. Már szinte minden őrlőfoguk kibújt - ennek ellenére Vanília és Pervinka továbbra is úgy viselkedett, ahogy a Nembűvölő gyerekek szoktak. Későn keltek (főleg Pervinka) és elkéstek az iskolából, nem szerettek öltözni, és mindenkinek adtak puszit, mielőtt elindultak otthonról. Az iskolában folyton összevesztek Scarlet Pimpernellel (tündérbecsületszóra, vele tényleg nem lehet kijönni!). Tanulás közben az orrukat beledugták a könyvbe, és olyan görnyedt hátta ültek, mint egy meggörbült faág. Belehabarodtak a helyes fiúkba és nevetgéltek a barátnőikkel az iskola előtt. Főleg Vanília. Kettejük közül neki volt vidámabb és kedvesebb természete. És meg kell valljam, ő volt a kedvencem. 

Természetesen Pervinkát is nagyon szerettem, de hozzá nem tudtam olyan közel kerülni, lázadóbb természete és a szemében időnként megcsillanó nyugtalanság miatt.

Ezt leszámítva imádnivalók voltak mindketten. És - sóhajoksóhaja! - tökéletesen normálisak.

Legalábbis így gondoltam, egészen a háromezernyolcszáznyolcvanadik éjszakáig.

Ó, jól emlékszem rá. Hiszen akkor változott meg minden.

Langyos júniusi éjszaka volt. A mezőkről a frissen kaszált fű finom illata érződött és a tücskök vidám zenéje hallatszott. Dahlia néni levette a lányok ágyáról a takarót, a kandalló szépen ki volt tisztítva, Lalla Tomelilla pedig újra hordani kezdte kék lenkötényét.

Épp hozzá készültem a télikertbe, s miközben szobáról szobára repültem, újra átgondoltam, miről is fogok neki mesélni. Valahogy izgalmassá akartam tenni a mondókámat. Ekkor jutott eszembe, hogy valami apró részlettel kicsit ,,kiszínezem" a történteket, hátha ez megvígasztalja az én boszorkámat.

,,Lássuk csak! Pervinka ma későn ébredt (mint mindíg), dee... hmm... ébredezés közben... dúdolt! Igen, ez jó lesz. Egy olyan dalt dúdolt, ami... egyész biztosan varázslatos volt, mert még a madarak és a pillangók is felfigyeltek rá. Hát Babú? Természetesen ő is tett valami varázslatosat a... hajával! Bizony ám: amikor felkelt, zöld színűnek tűnt a haja, azaz kéknek, nem is, inkább... aranyszínűnek. Igen, ez jó lesz. Babú haja aranyszínben pompázott. Az iskolában aztán..."

Azon gondolkodtam, hogyan lopjak egy kis színt a tanítási órákon történtekbe is, amikor Tomelilla egyszeriben ott termett előttem a télikert ajtajában.

- Nos, Feli? Varázsoltak ma? - kérdezte nyomban. Még nem voltam felkészülve.

- Nem - válaszoltam, elfeledve minden jó szándékomat - Sajnos nem. Igazából semmi szokatlan nem történt. Hét órakor, mint mindíg, megszólalt az ébresztőóra. Vanília nem hallotta meg, ezért Pervinka hozzávágott egy párnát, Dahlia néni pedig felkiabált, hogy: ,,FELKELNIIII!" Vanília végül kikászálódott az ágyából, odaröppent a papucsához, majd...

CSATTT!

Mesémet fülsiketítő lárma szakította félbe.

- Jajkéknekem! De megijedtem! Mi... mi történt? - sápadtam el a rémülettől.

A legszebb cserép - a jerikói lonccal - kicsúszott Tomelilla kezéből, és ezernyi apró darabra tört a padlón. De Tomelilla nem ezzel foglalkozott: tátott szájjal, felkiáltójelet formáló szemekkel meredt rám.

Mondani próbált valamit, a nyelve azonban nem engedelmeskedet. Csupán érthetetlen hangok jöttek ki a torkán.

Még sosem láttam ilyennek! Már kezdtem aggódni, de hirtelen ugrándozni, táncolni kezdett a cserepek között, és ezt a dalt énekelte:

Babú, Babú repkedett,

Ős varázs tudója lett!

Szállj te, szállj csak kisleányka,

Föld felett, felhők felett!

Boszorkány jött a világra.

Öröm volt nézni! Végre kimondtam azt, amire évek óta várt. Bár sejtettem volna!

Úgy értem, hogy ha korábban rájöttem volna, hogy ezt szeretné hallani, már rég szóltam volna neki, hiszen Vanília már jó ideje tudott repülni!

Amikor aztán belefáradt az ugrándozásba, szuszogva állt meg előttem, és tágra nyílt szemekkel kérdezte:

- És Vini?

Hát, igen. Tomelilla mesterien értett ahhoz, hogy mások nevét lerövidítse, és ennek Pervinka is éldozatául esett.

- Ő nem - válaszoltam kissé ijedten.

- Vini nem repült? Úgy érted csak az egyik lányka örökölte a varázserőmet? Különös... - mondta, s közben az egyik szemével felkiáltójelet, a másikkal pedig kérdőjelet formált. Így meredt rám, én pedig már azt sem tudtam, melyik szemébe nézzek.

- Boldog vagyok, hogy Babú repül - mondta -, de Vini miatt most még inkább aggódom. Már majdnem kibújt az utolsó foga is. Csak órák kérdése a dolog, akár már holnap...

- Tudom - bólogattam - Tudom.

- De legalább Babú boszorka - sóhajtott egy nagyot. 

- Úgy tűnik, igen.

- És repült.

- Bizony!

- Most először.

- Hát nem egészen.

- NEM EZ VOLT AZ ELSŐ ALKALOM? - kiáltott fel Tomelilla, és ismét rám szegezte tekintetét.

- Há... hát, nem igazán. Szóval, nem egészen...

- ÉS MÉGIS MIKOR REPÜLT ELŐSZÖR?

- Ta... talán néhány évecskével ezelőtt? Lássuk csak...

- NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT??

Csápjaimat ájulás környékezte.

- BABÚ MÁR ÉVEK ÓTA TUD REPÜLNI, ÉS TE NEM SZÓLTÁL??? - Sárkányforma szemekkel közeledett felém. Arca lilára vált a méregtől. Amikor a Fény Boszorkái dühbe gurulnak, akár hamuvá is változtathatnak. Aztán persze bocsánatot kérnek (merthogy a Fény Boszorkái udvarias lények). De csakis utána. Ezért hátrálni kezdtem, de szárnyaim mindenféle levelekbe és ágakba akadtak. Végül a télikert hideg ablakának ütköztem. Csapdába estem. Karomat az arcom elé emeltem és összeszorított szemekkel vártam, hogy elvarázsoljon: ,,Cakk!"

Eltelt egy másodperc. Majd még egy, és még egy. Mivel semmi sem történt, úgy döntöttem, kinyitom a szemem. Lalla Tomelilla karba tett kézzel állt előttem, és komoly arccal meredt rám... de legalább visszanyerte eredeti színét.

- Hagyd abba ezt az idétlenkedést! Tudod, hogy úgysem bántalak - mondta, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

Lehet, hogy inkább felfal! - gondoltam.

Ehelyett beletett egy cserépbe, egy bokornyi puha kék virág közé.

- Tulajdonképpen nem csak a te hibád - mondta. Közben naaaagyot sóhajtva, kényelmesen elhelyezkedett a hintaszélben. - Van néhány dolog, amit még nem mondtam el neked. Most azonban, kérlek, töviről hegyire meséld el, mi is történt ma! És még azt is mi minden történt azon a napon, amikor Babú először repült.

Épp nyitottam volna a számat, amikor ismét félbe szakított.

- Egy pillanat!

Vajon most mit csináltam? - gondoltam aggódva.

- Haboldogleszelfelismeremmertelmondodrögtönnekem - folytatta - mielőtt belekezdenél, légy szives repülj át a dolgozószobába, fogd a szótárt, és olvasd el ezerötszázszor a ,,semmi" és a ,,szokatlan" szavak jelentését! Biztos szeretnék lenni benne, hogy a jövőben felfigyelsz majd az olyan mindennapos dolgokra, mint például a házban repkedő sárkányokra vagy a konfettivé változó zöldségleves. És Feli, hogy még világosabb legyek: ebben a világban nem mondhatjuk egy repülő kislányra, hogy ,,semmi különös". Ha egy kislány repül, akkor vagy lenyelt egy léggömböt, vagy pedig boszorka! - zárta le mondókáját.

A tündérek törvénye így szól: ha valaki a teljes neveden szólít, és nem hibázza el, engedelmeskedned kell. Ezért választunk ilyen hosszú és kacifántos neveket. Pedig én tudtam, hogy mit jelent a semmi és a szokatlan szó, és aznap tényleg semmi szokatlan nem történt. Vanília már jó ideje tudott repülni, csakhogy én azt hittem, hogy ez teljességgel természetes!

No de rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Például, ha Tomelilla valóban dühbe gurul, akkor aztán ég veled Fény Boszorkája, tiszteletem Sötétség Boszorkája. Cakk! Cakk! Cakk!

A dolgozószobából visszajövet a szokatlan szó jelentését ismételgettem hangosan. Tomelilla mosolyogva rendezgette a cserepeket. Ujjaival a vállán dobolt, így kínált helyet. Lecsüccsentem hát puha kendőjére. Aztán nyugodt hangon belekezdtem a mesélésbe.

---

Babú repül

Milyen volt, amikor Babú először repült? Jól emlékszem rá, a bejárati lépcsőre libbent fel.

Éppen az iskolából jött hazafelé. Lassan ballagott, a kavicsokat rugdosta az úton. Gondolataiba merülve ért a lépcsőhöz (ez igen gyakori volt nála), megfogta a hátizsákja vállpántját, majd - akár a pitypang pelyhe a szélben - felemelkedett a levegőbe. Felröppent az ajtóhoz, és könnyedén leszállt a lábtörlőre. Lábujjhegyre érkezett, akár a balerina.

Egy szót se szólt, csöppet sem volt meglepve. Kinyitotta az ajtót, és belépett a házba. Senki sem látta. Rajtam kívül. Én pedig teljesen természetesnek tartottam, hogy így jusson fel valaki a lépcsőn... akár nyolcévesen is!

- Szóval nyolcéves volt - jegyezte meg halkan Tomelila.

- Igen, és attól kezdve mindennap repült.

- MINDEN EGYES NAP?

- Úgy bizony. Rövideket. Hogy visszategyen egy könyvet a könyvszekrény legmagasabb polcára, hogy beállítsa az ingaóra mutatóját, hogy visszajuttasson a fészkébe egy kipottyant madárkát. Olykor pedig, ha meitláb van, odaröppen a papucsához, hogy ne fázzon meg a lába.

- Ahogy ma reggel is? - kérdezte Tomelilla.

- Pontosan!

- Hogy lehetséges, hogy Vini nem szólt erről egyikünknek sem?

Nem tudtam, hogy a lehető legrosszabb választ adtam erre a kérdésre:

- pervinka soha nem látta Vaníliá repülni.

- SOHA?

- Most, hogy belegondolok, tényleg különöskés... de, amikor Babú repül, Pervinka mindíg éppen másfelé néz - tettem hozzá. Mileszvelem?

- Jaj ne! - ugrott fel Tomelilla. - Ez nagyon rossz jel! Abból, amit mondasz, úgy tűnik, hogy pervinka ki van zárva a varázserőből. De hogyan lehetséges ez? Hiszen ő született elsőként, neki kellett volna hamarabb... hacsak... Nem, nem, nem, nem! Az borzalmas nagy csapás lenne, maga a katasztrófa!

- Mi, micsoda lenne maga a katasztrófa? - kérdeztem aggódva.

- Kis tündérkém, ha Babú boszorka, Vini viszont nem az, akkor EL KELL ŐKET VÁLASZTANI EGYMÁSTÓL. A boszorkapalánták külön nevelésbenrészesülnek. Másfélében, mint a varázserő nélküli kislányok. A Nembűvölők nem ismerhetik meg a boszorkányok szertartásait, varázslatait és titkos fortélyait. Tilos egy házban boszorkát és Nembűvölőt nevelni. - Tomelilla hirtelen halkbban kezdett beszélni, mintha valaki kihallgatná a szavait.

- Te is tudod, hogy a nagynénik feladata az utódok kitanítása. El tudod képzelni, mi történne, ha nekem és Babúnak EL KELLENE KÖLTÖZNÜNK? 

A puszta gondolatra is majd' elájultam. Vinit és Babút elválasztani egymástól? Siralmasdolgoklegsiralmasabbika! Nem, ezt el sem tudtam képzeln i. Próbáltam megnyugtatni Tomelillát és egyúttal magamat is.

- Az Idő nagyhatalmú varázsló - mondtam a legeslegmélyebb meggyőződéssel. - Csak ő tudja, mi fog történni. Hagyjul, hadd végezze a dolgát! Várjunk még egy kicsit!

Aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam. Ha rögtön elmeséltem volna Tomelillának, hogy Babú tud repülni, talán még időben segíthettem volna Pervinkának is. Most pedig, az én hobámból, a legkissebb remény is szertefoszlik, hogy az elsőszülött valami varázslatosat tegyen. Csak forgolódtam az ágyamban, és az elmúlt nap eseményein gondolkodtam. Azon, hogy nem történt-e  esetleg olyasvalami - akár a legapróbb dolog- amit nem vettem észre. Többször végiggondoltam mindent az elejétől, attól a pillanattól kezdve, hogy megszólalt az ébresztőóra...

---

Micsoda reggel!

CSÖRRR!

Pervinka ébresztőórája pontbanhét órakor törte meg a csendet, mint mindig. És mint mindig, görcsberiasztott mindenkit. Kivéve persze Vinit. Ő aludt tovább, mint egy mormota. Egyikünk sem értette, hogy lehetséges, hogy nem ébres föl erre az őrült csörömpölésre. Vanília egy könyvekkel teli zömök szekrény mögött aludt, Vini ágya ellenben faborítású szobájuk kis beugrójában volt. A kuckó boltíves mennyezete kiváló akusztikát adott: úgy tűnt, mintha egy egész zenekar zendített volna rá, nem egy vekker.

Befogott füllel próbáltam kijönni a házacskámból. Pervinka azonban - egyik szokásos tréfáját űzve - valamikor rácsavarta a lekvárosüvegre a tetejét.

- VINI, KELJ MÁR FEL!!! - kiáltotta Vanília az ágyából. - ANYA! VINI NEM ÁLLÍTJA LE A VEKKERT!

- LÁNYOK, TESSÉK FELKELNI - szólt Dahlia néni a konyhából.

- ENGEDJETEK KI! ENGEDJETEK KI! - kiabáltam én is az üvegből.

- Drágám hol van a kék zoknim, és MIÉRT NEM SZÜNTETI MÁR MEGVALAKI EZT A FÜLSIKETÍTŐ RICSAJT?? - hallatszott Cicero úr kiabálása a hálószobából.

Pervinkát azonban senkinek sem sikerült felébresztenie.

Amikor már vagy tizedszer csörent meg az ébresztőóra, Vanília elvesztette a türelmét. Láttam, ahogy célba veszi nővérét, ajd hozzávágja a párnáját. Erre Vini, mág párnával a fején, végre kinyújtotta a kezét, és elhallgattatta a ricsaj forrását.

- Mosd ki a füled, Vini! - mormogta Babú.

- Mmmrr! - hangzott a válasz.

Mivel Vini szeretett a legeslegutolsó pillanatig lustálkodni, mindig testvére mosakodott  meg elsőnek. Babú tehát odaröppent a papucsához, és bevonult a fördőszobába.

- Fevehetem azs ipolyavivágof vuhádat? - kérdezte fogkrémmel teli szájjal.

 - NEM! - csattan fel Vii, majd átfordult  másik oldalára

 - Miévt?

 - Mert az ibolyavirágos ruhát én veszem fel!

 - Sak azsért vefed fe, mevt mekkévdezstevek!

 - Gondolj, amit akarsz!

 - Éf ha má fevettem?

 Pervinka kidugt  fejét az ágnemű alól, készen arra, hogy jól leteremtse testvérét. Amikor azonba látta, hogy az még mindig pizsamában va,n megelégedett a figyelmezteéssel:

 - Meg ne próbáld, Babú! És hagyj aludni!

Oldal: Az ikrek titka
Fairy Oak-Bűvös Tölgy - © 2008 - 2024 - buvostolgy.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat